A minap éppen a végére értem a kis bevásárlásomnak a népszerű drogériák egyikében – tudjátok a szokásos WC papír, fogkrém és a gyerekeknek pár apróság stílusú beszerzés volt -, amikor is úgy gondoltam, hogy beszaladok a közeli kis kifőzdébe valami ebédet szerezni magamnak és az otthon várakozó, gyerekek álmát őrző anyukámnak. Gondoltam ma kirúgunk a hámból, eszünk valami finomat és nem nekünk kell főzni, így szusszanhatunk talán mi is kicsit a kétezren pörgő lányok napirendje mellett.

Alapjáraton nem izgatom már magamat a kinézetem miatt, régebben még a sarki boltig sem mentem volna le melegítőben, de mióta anya lettem a hosszas és körültekintő készülődések mára már csak a múlt luxuscikkeinek számítanak. Tehát sminktelenül, jókora karikákkal a szemem alatt és vízi hulláéhoz hasonlatos arccal – az aznapi ragyogó kinézetemért köszönet illeti az egész éjjel forgolódó férjemet és a másodkézből szerzett, minket is túl szolgált ágyunkat, mely a hitves helykeresési táncának hála egész éjjel recsegett ropogott, engem nem hagyva aludni – szóval egy átvirrasztott éjszaka utáni arccal,  kicsit viseltes itthoni cica naciban és sebtében fejembe nyomott sapkában – ami jótékonyan takarta el a pár napos mosatlan hajamat – libbentem be a kifőzdébe. Rögtön vissza is vettem a lendületből, hiszen a pult előtt éppen egy csapat harmincas éveit taposó, friss, ropogós, jókedvű irodista fiú várakozott ( Honnan kerültek ezek ide? Irodaház közel s távol sincs a környéken!), hogy megkapja jól kiérdemelt pénteki ebédjét. Amikor csatlakoztam a sorhoz, az egyik éppen kedélyesen rám mosolygott és előreengedett volna, mikor belém villámcsapásként ütött a felismerés, hogy  vajon mit láthat, ha végignéz rajtam?

Általában nem néznek annyinak, mint amennyi vagyok, két gyermekes családanyának meg végképp nem, így vajon mit gondolhatott, amikor végigmért? Vagy éppen a szemeimbe nézett és meglátta a sötétlila színben pompázó táskákat ott virítani? 

Teóriám lenne számtalan, hogy ki minek néz, ha szembe találkozik velem az utcán ilyen szerkóban, de ott és akkor a sok inges, jóképűség között és szánalmasan ütött kopottnak éreztem magamat ehhez a férfiúi kedvességhez. Szürke egérnek, aki legszívesebben elinalt volna, hogy feldobjon legalább egy kis korrektort vagy szájfényt. Mert mégsem kezdhettem el magyarázni, hogy majdnem egy korúak vagyunk és akár a munkatársuk is lehetnék, valamint jobb napokon én igenis egy magára valamit adó nő vagyok, csak éppen ma nem az a “jobb nap” van. 

A pillanat elszállt, a srácok kértek, fizettek és mintha mi sem történt volna leültek vidáman enni élvezve a cseverészést. Én pedig hirtelen, szinte fájóan vágytam vissza a dolgos hétköznapokba, ahol nem számít fényűzésnek, ha felveszek egy szoknyát, ahol csinos kis blúzban és magassarkúban indulhatok el otthonról és talán én is így beszélgetnék mindenféle felnőtt dolgokról, amelyek korántsem kapcsolódnak ahhoz, hogy kinek a gyermeke hogyan fogadja el a szilárd ételeket, hogyan alszik éjjelente és milyen hisztiket képes levágni apróságok miatt. 

Sóvárogtam a felnőtt életem után. Mert bár jó anyukának lenni és a nehezebb napok kivételével élvezem, hogy otthon vagyok a gyerekekkel, csak néha azért mégis elkap a vágyódás, hogy ne csak ANYA szerepben tündököljek, hanem legyek kolléga vagy megbízható és fontos beosztott, hogy a közeli téren található drogériákon, zöldségesen és gyógyszertáron túl is legyen életem és társaságomat javarészt ne csak ezen intézmények alkalmazottai alkossák.

Vajon hogy láthat a férjem, amikor nap, mint nap hazaér a munkából? Ő is a fáradt, kicsit meggyötört Anyát látja bennem? 

Mert őszintén, mostanában én is belehajtottam a fejemet a kinyúlt melegítők, a gyerekekkel közös ebédek  áldozataiként rajtam maradt foltos pólók és a kócos lófarkak igájába, amikor a félmegoldások vagy a “Hagyom a fenébe, mert sok a cécó vele!” megoldások maradnak, meg választásul.

Korábban szerettem tetszeni, élveztem a smink és az öltözködés adta előnyöket, most pedig inkább a jól megszokott, ápol és eltakar pulcsikat és a kényelmes nacikat választom a szekrényben porosodó szoknyák és csinos felsők helyett. Észerekről álmodni sem merek, egyetlen kiegészítőm pedig a babakocsinkhoz kapott virágos kis táska, ami kellően praktikus ahhoz, hogy mindenhová azzal menjek, még a gyerekek nélkül is. 

Pedig hányszor megfogadtam, én nem hagyom el magamat, nem csak ünnepnapokon fogok szépen felöltözni, én majd megtanítom a gyerekeimnek, hogy a lógós fülbevaló nem játékra van, hanem anya szépítését szolgálja. S mostanában mégsem füllik a fogam öltözködni. Minek, hiszen úgyis koszos lesz, leeszik, kényelmetlen benne futni vagy éppen kúszni mászni a lurkók után. Csak vágyakozok és álmodozok, hogy egyszer, majd ha én is a friss, ropogós harmincasokkal ülök majd, akkor jön el majd újra az én időm!

Addig pedig előveszem a magassarkút tavasszal, és ha nem is a játszótérre  – az már egy másik történet, hogy ott milyen hatást keltenék benne -, de a sarki boltig biztosan felveszem. És ha nem látja senki, én akkor is élvezni fogom, hogy ANYA vagyok csinos cipőben!